Új Ember tallózó, 2001/28 (július 15.)

  

Az e heti Tallózót három zarándoklattal kapcsolatos írással kezdjük. Az első nagyon elszomorító: a Szentföldön élő keresztények vészhelyzetéről tudósít. A közvetkező írás Rómába kalauzol minket, és a Santa Maria Maggiore templom építésének érdekes történetére világít rá, a harmadik egy stuttgarti magyar katolikus közösség magyarországi zarándoklatáról számol be. Következő írásunk a hazai kántorképzés öt évtizedes történetét foglalja össze, utolsó cikkünkben pedig a magyar tudományos élet két neves képviselője, Hámori József és Vizi E. Szilveszter akadémikus nyilatkozik a vallás és a tudomány kapcsolatáról, a hívő tudósokról.

  

Veszélyben a szentföldi keresztények

A szentföldi ferencesek a közel-keleti helyzet miatt a zarándoklatok elmaradásától, és - a jeruzsálemi és más szent helyek állapota miatt - a turizmusból élő keresztények elvándorlásától tartanak.

A keresztények a palesztin népességhez tartoznak. A palesztin lakosság gazdasági helyzete rohamosan romlik. A katolikus iskolák fenntartása is kérdésessé válik. Ha néhány hónapon belül nem rendeződik a közel-keleti helyzet - amire most semmi kilátás nincs -, akkor a szentföldi kereszténység és általában az egész népesség jövője minden eddiginél nagyobb veszélybe kerül. (Kathpress)

  

Ahol hó hullott nyáron

Mesélnek a kövek Rómában? Bizony legendákat susognak, tragédiákat sóhajtanak, szerelmeket dalolnak, történeteket őriznek. Talán az egyik legkedvesebb egyházi vonatkozású ezek közül a Santa Maria Maggiore mesés története.

Krisztus után 350 körül, Liberius pápasága idején a legenda szerint ugyanazon az éjszakán két férfinek is megjelent a Szűzanya. Egyikőjük a Szentatya, a másik egy János nevű római patrícius volt. Máriának furcsa kérése volt: építsenek tiszteletére templomot Rómában, ott, ahol másnap havat fognak találni. Arrafelé még télen is ritkán esik hó, hát még augusztus elején! S Liberius pápa, valamint János, a patrícius másnap séta közben, az Esquilinus-dombon megdöbbenve tapasztalták, hogy hó esett, amely meg is maradt, s egy templom alaprajzát ábrázolja. A két férfi összefogott, s megépült a mai bazilika őse, s az egyház azóta ünnepli augusztus 5-én Havas Boldogasszony ünnepét. A legendát 1250 körül Fra Bartolomeo írta le.

Ez a legenda. A valóság más. III. Szixtusz pápa (432-440) az efezusi zsinat (431) emlékére rendelte el a templom építését annak tiszteletére, hogy ez a zsinat dogmaként mondta ki, hogy Mária "Theotokosz", vagyis Istenanya.

A templomot többször átépítették. Először a XIII. században. Végül a templom a barokk építészet jegyeit nyerte el. Az egész bazilika igaz és féligaz történetek, valóságos és vélt események regényes megtestesítője. Borghese kápolnája őrzi például az úgynevezett "Szent Lukács Madonnát". Története külön írást érdemelne. A hagyomány szerint maga Lukács festette a képet. Bizánci művész munkája lehet, Lukács pedig orvos volt, de ki tudja! Egy biztos: 590-ben már ezt a képet vitték körmenetben a Szent Péter-bazilikába, Róma legrégebbi Mária-templomából, a Santa Maria Antiquából.

Ez a kápolna több magyar emléket is őriz. Itt látható egy domborművön, amint Rudolf, magyar király seregei élén a török ellen indul, s itt látható Esztergom törököktől való visszafoglalása is...

Álom és valóság, hit és legenda, történelmi tény és hagyomány. Megint csak Róma! Mesél, tanúsít, bizonyít, elkábít. Itt minden előfordulhat, hiszen évezredek emlékét őrzi, évezredek tényeit, legendáit, meséit őrzi.

Bókay László, Róma

 

  

Mária nyomán

Stuttgarti magyarok zarándokútja

Mariazelltől Pannonhalmáig tartott a stuttgarti magyar katolikus misszió idei zarándokútja. A Baden-Württemberg fővárosában és környékén élő magyar katolikus közösség - az egyik legelevenebb misszió - minden évben zarándokúton vesz részt Horváth János atya vezetésével. Tavaly, a szentévben Rómába vezetett az útjuk, s mivel idén augusztus 20-ig tart a magyar keresztény államiság ezeresztendős évfordulójának megünneplése, az irány pünkösdkor Magyarország lett. A negyvenfős csoport tagjainak többsége határon túli magyar nemzettárs volt, akik az egykori Jugoszláviából, Erdélyből vagy a Fölvidékről kerültek ki Németországba - sokan évtizedekkel ezelőtt. Magyarországot így csak átutazóban, rokonlátogatások alkalmával ismerték meg, s az iskolában nem magyar történelmet, irodalmat tanultak.

Mária-zarándoklatnak hirdette meg Horváth János atya az utat, s ennek megfelelően Mariazell volt az első állomás. A Nagy Lajos király alapította Mária-kegyhely a tizennegyedik század óta elevenen él a vallásos magyar nép tudatában, legújabb történelmünkben pedig Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek ideiglenes sírhelyeként az egyházhoz és a hazához való hűség jelképének számított. Mint ismeretes, a bécsi emigrációban élt főpapot - kívánságának megfelelően - Mariazellben temették el, s 1975-ös halálát követően 1991-ben szállították haza, az esztergomi bazilikába holttestét.

Szentgotthárdon, Pécsen át Máriagyűdre vezetett az út. A Dél-Dunántúl egyik legrégibb zarándokhelyén már a magyarok előtt itt élt keresztények Mária-szobrot helyeztek el, amelyet a források mellett az első bencés atyák fedeztek föl. Később ferencesek telepedtek meg itt, s az elmélyülés és az élet örömének egysége jegyében a társaság az este folyamán az egyik villányi borospincében finom falatok mellett kóstolta meg a nevezetes borvidék kiváló vörös nedűjét.

Hosszú, kissé talán fárasztó, de valóban zarándokokhoz illő utazás következett az ország északkeleti szegletébe, a görög katolikusok által legnagyobb számban látogatott Mária-kegyhelyre, Máriapócsra. Görög katolikus liturgián vett részt a csoport, s járultak tagjai a más rítus szerinti szentmisén szentáldozáshoz, a római katolikus szertartásban megszokottól eltérő módon véve magukhoz az Úr Testét.

vid tokaji kirándulást és borkóstolást követően a zempléni hegyek közé, olyan tájra indult tovább a csoport, amely átutazás vagy egyéb látogatás alkalmával kiesik az útvonalból. A vallásos szellemiség és a honismeret így kapcsolódott össze, s ez folytatódott a budapesti napok alatt is, amikor a fővárosból Veszprémet, Székesfehérvárt érintve tértek vissza a zarándokok a Duna partjára, hogy azután Esztergom érintésével - ahol koszorút helyeztek el Mindszenty József sírjánál - Győrön keresztül - Boldog Apor Vilmos püspök nyughelyének fölkeresésével - Pannonhalmának vegyék az irányt. Az ezeresztendős szent hegy atmoszférája különösen áthatotta az esti szentmisét. S innen, a keresztény Magyarország egyik bölcsőjétől vezetett vissza Stuttgartba az út.

Horváth János atya mellett Bagossy István münsteri magyar pap volt a csoport lelki vezetője, Boronás Anna, a misszió titkárnője pedig a szervezésben jeleskedett, aminek köszönhetően a csoport lélekben mindenképpen ifjú tagjai élményekben gazdag, vallási és nemzeti elmélyülést segítő útra emlékezhetnek a zarándoklatot követő hetekben tartott utótalálkozón.

Elmer István

  

Kántorképzés

Immár kilencedik alkalommal népesül be a Budapest XI. kerületében működő Albertfalvi Don Bosco Iskola július folyamán. Itt talált otthont az Országos Magyar Cecília Egyesület keretében működő kántorképző. Az intézmény ötvenesztendős múltra tekinthet vissza. Noha az öt évtized alatt sok helyen, de folyamatosan működött 1951 óta.

Az ötven-egynéhány évvel ezelőtti események súlyos megpróbáltatást jelentettek egyházunk életében. A szerzetesrendek felszámolása, az iskolák államosítása, Mindszenty bíboros letartóztatása után, a püspökök, papok és hívek üldözése egyre inkább fokozódott. A nehézségek közepette is voltak elszántan küzdő kiváló személyek - papok, szerzetesek és világiak egyaránt - akik az egyház életének megmaradásáért küzdöttek minden erejüket latba vetve.

Az egyház életét fenntartani segítő intézmények egyike volt a budapesti kántorképző. Amikor a tanítóképzőkben és a Zeneakadémián megszüntették az egyházzenei képzést, az akkori kiváló egyházzenészek nem nézték tétlenül az eseményeket. 1950-ben - vidéki kezdeményezések után - megindították a budapesti kántorképzőt, és 1951-ben adták ki az első okleveleket. Először csak a legszükségesebbre szorítkoztak, és két év alatt lehetett oklevelet szerezni. A szétvert szerzetesrendek férfi és női tagjainak fontos volt, hogy így egyházi szolgálatot tudjanak felvállalni.

Hányan vagyunk olyanok, akik nagy hálával emlékezhetünk meg egy-egy szerzetes vagy szerzetesnővér kántori munkájáról, aki maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és szervezte az ifjúsági, illetve felnőtt kórusokat. Az énekek és kórusművek mellett a hit alapvető ismereteit is tanították, mivel egyre nehezebb volt a hitoktatás biztosítása is. Nemrég jelent meg az Egyházügyi háttérjelentések 1951-1953 című könyv, amely tartalmazza a XI. és XXII. kerületi plébániákról tett besúgói jelentéseket. Ezekben olvasható, hogy a gyerekek az iskola után rohantak a templomba, ahol egy sovány apáca foglalkozott velük. A nevét azért nem tudta meg a "jelentő", mert a gyerekek nem voltak hajlandók az ismeretlennek nyilatkozni. Tényleg így volt. Onnan tudom, hogy én is a gyerekek között voltam.

A kántorképző mindenkori felelős vezetője az igazgató volt. Az ő feladata volt megszervezni a tanítást, és felkérni a tanárokat. Valamennyiüket ismerhettem, sőt nagyon jó kapcsolatom volt velük. A tisztelet hangján tudom csak említeni őket, akik közül a legtöbben már az örök életben vannak: Werner Alajos (1950-52), Pantol Márton regnumista atya (1953-60), László Gábor és Kósa Ferenc, a székesfehérvári bazilika karnagya (1974-ig) és Bucsi László, a pesti ferences templom karnagya (1992-ig). A tanárok felsorolásába nem is merek belekezdeni. Mindössze annyit, hogy ebben az évben első alkalommal nincs már köztünk Kopeczky Alajos tanár úr, aki minden nyári kurzuson tanított.

Időközben az igények növekedésével három, majd négy évfolyamra bővült a tanulmányi idő. Az ötven esztendő alatt körülbelül 1500 kántori oklevelet adott ki a kántorképző, amely 2000-ben az egyik alapító, és a tantervet kidolgozó tanár, Harmat Artúr nevét vette fel.

Ebben az évben június 25-én kezdődött meg a munka. A hallgatók elméleti és gyakorlati képzésben is részesülnek. Kedden, csütörtökön és szombaton a reggeli szentmisén énekelnek - a végzősök vezényelnek -, emellett a szerdai vecsernye teszi teljessé az elméleti és hangszeres képzést. A színvonalas oktatást a szakképzett tanári kar biztosítja, amelynek tagjai készségesen segítenek a hallgatóknak, az elvárásokat illetően azonban igen szigorúak. Arra kell gondolniuk ugyanis, hogy akik oklevéllel mennek ki, azoktól elvárják a plébánosok és a hívek, hogy lelkületben és szakmai felkészültségben is méltók legyenek a szolgálatukhoz.

Szeretettel várjuk az érdeklődőket július 26-án 17 órakor a záróhangversenyre, és július 27-én, pénteken 17 órakor a nyári kurzust záró hálaadó szentmisére Budapesten, a XI. kerületi, albertfalvai Szent Mihály-templomba.

Verbényi István

  

Tudomány az emberiség javára

Hámori József és Vizi E. Szilveszter hitről és tudásról

Kaposváron ünnepelték a TIT, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 160. születésnapját. Ez alkalomból a magyar tudományos élet két neves képviselőjét, Hámori József és Vizi E. Szilveszter akadémikust a vallás és a tudomány kapcsolatáról, a hívő tudósokról kérdeztük.

- Magyarországon mindig voltak olyan tudósok, köztük mesterem, Szentágothai János is, akik a legsötétebb kommunista időkben is megvallották, hogy istenhívők - mondotta Hámori József. - Az a kérdés, hogy miként egyeztethető össze a tudomány és a hit. Ha tudományos módszerekkel nem lehet egy kérdést vizsgálni, akkor nem is tudományról van szó. A hit kegyelmi állapot, ilyen módszerekkel nem vizsgálható. A XX. század óriási tudományos fejlődésnek volt az időszaka. Az ismeretek elférnek az agyunkban, ezektől lesz izgalmasabb a személyiségünk. A tudományos agyunkban azonban az is elfér, hogy van Isten. Tudomány és hit kiegészítheti egymást.

Az akadémikus arra is utalt: a TIT-nek az idegennyelv-tanításon kívül a tudományos ismeretterjesztés a fő funkciója. Különösen azért, mert a társadalom nagy részével el lehet hitetni különböző téveszméket, áltudományos nézeteket. A TIT-nek a valódi tudományos eredmények terjesztésében van óriási szerepe, a tudás társadalmának megvalósításában, amire Platón is törekedett egykor az ókori görög társadalomban.

- Szerintem sokkal több vallásos tudós van, mint gondolnánk - véli Vizi E. Szilveszter. - Mindenki maga dönti el azonban, hogy hitét nyilvánosan is megvallja-e. A tudomány nem zárkózik el a hittől, és nekünk, tudósoknak el kell gondolkodnunk, ha valamilyen hipotézist felállítunk. Hinnünk kell benne. A hitnek tehát fontos szerepe van a tudományos gondolkodásban és a kísérletezések elindításában. Filozófiailag a teljes igazságot azonban soha nem lehet megtudni. Olyan ez, mint amikor az ember egy gömb középpontjából kifelé távozik. Egyre nagyobb a gömb felszíne, egyre több igazsággal szembesülhetünk. Ahogyan távolodunk az origótól, ami, tételezzük fel: a tudás szimbóluma, annál nagyobb a megismerhető megismerhetetlen.

A tudomány exponenciálisan fejlődik, hallatlan gyorsan produkál újabb és újabb felfedezéseket, izgalmas kérdéseket. Gondolok egyebek mellett az emberi géntérképre, a klónozásra, a nem szexuális úton történő szaporodás lehetőségeire és etikai problémákra. Az erkölcs a világon a görögök óta csak lineárisan fejlődött. Ezért van tehát óriási szerepük és lehetőségük a kisközösségeknek, a családoknak és az egyháznak, s van oly nagy szükség az értelmiségiekre, az írástudók felelősségére. Nem a tudóst kell korlátozni tevékenységében, hanem a társadalomnak, a jogalkotóknak kell megakadályozniuk azt, hogy a tudomány eredményeivel vissza lehessen élni. A tudománynak az emberiség javát kell szolgálnia.

-cz s-

Vissza

a főlapra

Szerkeszti az Új Ember cikkei alapján: Jalsovszky György
E-mail: jalso@mail.datanet.hu
Készült: 2001. júl. 19.