Eltűnt egy darabka muzsikás ég a Gyimesek felől. Zerkula János cigány ember volt. Olyan egyszerű cigány ember, aki nem beszélt soha cifrán a sorssal.
Csak játszott Zerkula János. Amikor álla fogta hegedűjét, kikandikált az erdő szélén a fák közül a vidámság. És legkedvesebb pajtása, a bánat.
Kikandikáltak Zerkula János hegedűjének szavára, és összenéztek. És olyan muzsikás, fájdalmas, dalos, élettel, énekkel teli lett az ég a Gyimesek felett. Mondhatjuk persze, hogy a Gyimesek felett mindig olyasféle az ég. És nem is mondunk valótlant akkor.
Mert a Gyimesek felett ott felejtődött valami a régi életből, a régi világból, az elmúlott magyar sorsból, magyar hazából.
Gondoljátok csak meg, hogy a Gyimesek végén még mindig ott a Monarchia nagy határköve, ott az indóház is – ott megáll mindig, és lepihen kicsit az Idő.
És ahol megpihen az Idő, ott muzsikás lesz az ég. Igen ám. De ha Zerkula János játszott a hegedűjén, olyankor nagyon mélyen eltöprengett az Idő.
Aztán, mikor kitöprengte magát a hiábavalóságon, akkor dudorászni kezdett.

Furcsa az, amikor az Idő dudorászik. Olyankor, aki hallja, mindjárt azt képzeli, hogy örökkévaló és gondtalan a világ, és benne a létezés – még a kicsike, semmi ember létezése is. Ezt tudta Zerkula János hegedűje.
Megdúdoltatta az Időt, s az Idő éneke nyomán valahogy boldogabb, vidámabb, élhetőbb lett a világ. Ilyesféle egyszerű, cifraságok nélküli cigányember volt Zerkula János.
Elvitték sokféle helyre ebben a világban, Amerikába is, játszott a legnagyobbakkal, megtapsolták, megkönnyezték hegedűjének szavát mindazok, akik soha életükben nem hallottak a Gyimesekről, s a Gyimesekben alvó, szunnyadozó egyszer volt magyar hazáról, magyar bánatról, magyar sorsról – aztán meghajolt Zerkula János, olyan esetlenül, félszegen, alig mosolyogva kandi, vaksi szemeivel, és indult haza.

Mert csak ott szerette az eget, otthon, a Gyimesek fölött. Mert az az ég az ő ege. Mert mindenkinek van egy saját darabka ege. Amilyen csak neki lehet, amelyiket csak ő ismeri igazán – amelyik egy darabka Haza fölé van kifeszítve.
Állítólag, amikor már vége mindennek, akkor is van Haza a magasban. Zerkula János ezt sem tudta, így nem tudta, ilyen egzaktul és tényszerűen és kimondva – ő nem mondott ki ilyesféle dolgokat sohasem. Ezért tudta mindezt igazán.
Nem terhelte tudását semmiféle olvasmány, semmiféle megfelelési kényszer, semmiféle intellektuális gőg meg ostobaság. Zerkula János csak tudott valamit. Zerkula János azt a valamit a hegedűjével beszélte meg – és amikor ők ketten társalogtak, olyankor jobb lett valamivel a világ.
Az a legcsodálatosabb, amikor egy egyszerű, soha nem cifra cigány ember jobbá teszi kicsit a világot.
Hát Zerkula János jobbá tette. S most, hogy elment, megint kicsit rosszabb lesz majd a világ. A Zerkula János ég-kijelölte világa is, meg a nagy, egész világ is. Megint több lesz benne az ideológia, és sokkal kevesebb a muzsika, a dal és a daloló, megpihenő idő.
De azért esténként, amikor belopódzik majd a Gyimesekbe a szürkület, és a pisztrángok a patak kövei alá bújnak, olyankor halkan, alig-alig hallhatóan megszólal majd egy hegedű. Olyan halkan fog szólni, hogy mindenki azt hiszi majd: az égben hegedülnek…

Az égben hegedülnek. Úgy van. Egy egyszerű, gyönyörűséges cigányember játszik az Istennek, aki pertu szólítja már, és ha bánata van, őt kéri a muzsikára.
Jó az Istennek. S jó már neked is, Zerkula János. Megint csak nekünk rossz kicsit. Itt maradóknak.

Bayer Zsolt