Általában "megzökkenek", egy-egy pillanatra magamba szállok, amikor egy-egy kollegámról, vagy zenekarról kiderül, hogy ennyi vagy annyi éves, kerek évfordulót ünnepel. Nem csak az idő rettenetes gyorsan múló volta állít meg egy pillanatra, de arra is gondolok, hogy az embereknek kiszabott, nekem borzasztóan rövidnek tetsző, aktív élettartamot vajon hogyan használjuk ki, megteszünk-e mindent talentumaink hasznosulására. Ahogy öregszem, mindinkább az a gondolat is társul mindezekhez, hogy ha ma meghalnánk, mi maradna utánunk. Mert Bartók "tele bőrönddel megyek el" kijelentése is azt mutatja, fontosak a naponta kitűzött célok, de legalább olyan fontosak a több évtizedet átívelők, életet betöltők, és a kegyelem, hogy az Utat megtaláljuk és végigjárhassuk.

A Téka zenekar egyből megtalálta. Számukra a kezdetektől csak egy út létezett, a magyar népzene igaz, feltételek nélküli szeretetéből következő egy út, és minden eszközt felhasználtak, hogy azon előrejussanak. Másokat, engem is időnként hatalmukba kerített a különböző eszközök varázsa, eddigi életem során volt, amikor a gyűjtés, volt, amikor a zeneszerzés, vagy más került előtérbe. Volt, amikor nem is tudtam, úton vagyok-e. Nem így a Téka!

A zenekarban kezdetektől csodáltam azt az elbizonytalanodás nélküli, az élő népzene iránti feltétlen elkötelezett létet, amely olyan természetesen követi célját, mint tavasszal a virágba boruló fa. Sokáig élt bennem (ugyanis szimbolikusnak éreztem) az általuk egyik Táncháztalálkozón (1984) rendezett műsor plakátja, ahol egy zöld réten vágtak éppen keresztül. Úgy képzeltem, hajnali, harmatos füvön járnak, esetleg egy egész éjszakai muzsikálás után, fáradtan. Vagy lehet, hogy Erdélyben, mindannyiunk szellemi Mekkájában voltak, és éppen valamelyik nagy mestertől, a palatkai Kodobáktól, a széki Icsánéktól, vagy a mérai Árus Feriéktől váltak el éppen.

A plakáton teljesen magától értetődő volt a mozgás iránya: felénk, hozzánk jöttek, mindazzal a kinccsel, amit pályafutásuk alatt begyűjtöttek, s amit akkor is, azóta is elhoznak, nap, mint nap, nekünk. Számomra a Téka még ma is, ugyanezt jelenti, mint amit azon a '84-es plakáton megéreztem. Gondolják meg, az életünkben nagyon kevés lelki történésről mondhatjuk el, hogy az még mindig, ma is ugyanazt jelenti, mint húsz-harminc évvel ezelőtt! És az, amiről ezt elmondhatjuk, biztos, hogy a legbelsőbb kör, a szívünk környéke. Ott van édesanyánk mosolya, apánk keze, egy-egy zene, vagy rendszeresen ismétlődő élmény, mint a hajnali madárdal, vagy a vasútállomások búcsúzásai. Ott van az, ami megváltozhatatlan, és amit nem akarunk megváltoztatni. A Tékának, és még sokunknak, ott van a magyar népzene. És ezt ők harminc éve, kételyek és kitérők nélkül művelik!

Harminc aktív év nagyon sok. Mozartnak, József Attilának, vagy közülünk Bankó Andrásnak, Pallagi Palinak és másoknak, nem adatott meg ennyi.
Ebbe a harminc évbe, köszönhetően a kitartó, egy pillanatra sem megtorpanó, céltudatos szakmai menetelésnek, rettenetesen sok minden fért bele. Zenész-tanulók hosszú sora, zenekarok, akik példájukat követve indultak el a saját útjukon, felejthetetlen, nagy táborok, rengeteg ember sorsa, boldogság és tragédiák örvénylettek a harminc évben körülöttük, ők pedig csak mentek, csak mentek az Úton. Egy időben egy egész táncegyüttes is hozzájuk csapódott, sokszorosan körbeutazták a Földet, elhasználtak több tucat buszt és Ladát, Volkswagent vegyesen.

Játszottak japánoknak és hottentottáknak is, de nekünk magyaroknak a legszívesebben, muzsikáltak putriban és palotában, kergették meg őket rosszindulatúak, rendőrök és milicisták, ők csak mentek az Úton, rendületlenül. A virágzó fa közben termőre fordult, a gyerekek születtek, felnőttek, ők számtalan, emlékezetes műsort adtak, táncházakat tartottak, megjelent szerte a világban sok lemezük.
Régi nagy mestereiket, akiktől tanultak, külön kiadványsorozattal tisztelték meg, sokat gyűjtöttek, kereszteltek, és sajnos, temettek. És az a rengeteg átmuzsikált éjszaka, amikor életre szóló élményként ültettek lelkünkbe sok népdal-virágot, és az elkövetkező rengeteg, amely, remélem, még előttük áll, amely ismét, alvás és pihenés nélkül, muzsikálva virrad rájuk, a "ma is holnap megyek haza", az az időn kívüliség érzése!

És csak menni, menni az úton, mint ahogy egykor azon a régi plakáton megörökítették! Azóta is, körülöttük mintha megállt volna az idő, mintha örökké mennének, mintha örökké muzsikálnának.
Szívből kívánom, így maradjon, így legyen.